Már tavaly meg akartam nézni ezt a filmet, de valamiért csak idén került rá sor. Pedig Daniella is mondta, hogy milyen jó kis film ez. És tényleg.
Olyannyira jó, hogy felkerült a kedvenc filmjeim listájára. Olyan klasszikusok közé, mint az Ace Ventura, a Team America, Az Álom Tudománya, a Kincs, Ami Nincs, vagy éppen a Brian Élete. A 500 Days of Summer nem csak azért remek, mert Zooey kollégáival (elsősorban Joseph Gordon-Levitt, Geoffrey Arend) együtt kiválót alakít benne. Hanem azért is, mert egy egyszerű szerelmi történetet mond el kicsit szokatlan módon. Például nem időrendben. Ez mondjuk nem olyan nagy találmány, mondhatnák sokan - mintahogy én is mondom. De mégis. És még van egy sor apró kis trükk a történetszövésben, meg a képi megvalósításban, ami különlegessé teszi. (A forgatókönyvet Michael H. Weber és Scott Neustadter írták, Marc Webb pedig a rendező. Eddig egyikük neve sem mondott sokat, lehet, hogy holnapra el is felejtem, de éppen ezért (is) leírom ide, mert megérdemlik.)
Romantikus vígjáték? Viccesnek vicces, szerelem is van benne bőven. De, ahogy a legelején a mély hangú narrátor is bejelenti - ez nem egy szerelmi történet. Egyébként az, csak nem a szokásos hollywood-i módon. Átlagos romantikus filmeket egyébként e sorok szerzője nem is néz. Csak ha nagyon nagyon nagyon muszáj.
A filmet több díjra jelölték, köztük két Golden Globe-ra is. Szomorú, hogy a Zooey-t csak egy nyomorult Satelite Awards-ra bírták jelölni legjobb női főszereplő díjra, és még azt se kapta meg. Pedig brillírozik megint. Meg énekel is egy kicsit, de ez a Művésznő filmjeiben szinte kötelező.
Egy hiba van azért, most jutott eszembe. Persze nem Zooey követi el. A legvégén van egy sor, egy szó, egy név, ami elég olcsó, de nem mondom meg mi az, hátha valaki ezen sorok elolvasása után szánja rá magát, hogy megnézze a filmet.
Aki még nem látta, nézze meg, érdemes. Gondoljatok csak bele: ha nem lenne egy színvonalas alkotás, akkor nem vettem volna a fáradtságot, hogy írjak róla pár sort.
